2011. július 8.

Cappuccino-kálvária

Először is jó hír azoknak, akik a dinnyés dzsem receptjére kíváncsiak, ugyanis tegnap este aktiválódott a recept, úgyhogy be is raktam a linket az oldalsó menüsorba. Ismét rekordot döntöttem: annak ellenére, hogy estefelé aktiválódott, reggelre akkora látogatottsága volt, mint az epres szeletemnek mostanáig, azaz kb. egy hét alatt.
És most: álljon itt eme bejegyzés azoknak, akik úgy gondolják, inkább el sem kezdenek sütni, mert biztos bénáznának a konyhában. Nos, ha bárki azt képzelte volna (bár remélem nem), hogy én hófehér köténykében, és egy szem kosz nélkül készítek tökéletes süteményeket, akkor ideje, hogy ezt a képet megcáfoljam ;)

Tegnap este egyik kedvenc bloggerem receptjét, azt a Cappuccino szeletet csináltam meg, amire már február óta fáj a fogam. Tettem mindezt hihetetlen szerencsétlenkedés közepette…

Az egész a boltból kilépve kezdődött, amikor ráeszméltem, hogy a hétvégi kenyérsütögetésnél elfüstölt a kézimixerem… (de legalább nézegethetek egy újat, vágyaimnak megfelelőt, a konyhához passzolóst ;) ). A receptet áttanulmányozva megnyugodtam, ugyanis csak minimális szinten, a tojás felveréséhez kellett a robotgép, ezt pedig ki tudtam váltani a botmixerrel (végszükség esetén még a tupperes mixi, vagy kézi hajtású villa is megtette volna ;)).
Aztán jött a tojások szétválasztása… Először akkor bosszankodtam, amikor az ötödikként feltört tojásból sárgája helyett egy ronda zöld izé pottyant a tálba… Jellemző, hogy éppen akkor, amikor szokásomtól eltérően nem használtam külön tálkát a tesztelésre. Így is két tálka kellett, nem akartam mosatlanítani, de hála a romlott tojásnak, sikerült.
Másodszor akkor akadtam ki, amikor az újabb kör harmadikként berakott tojását „sikeresen” fordítva választottam szét, azaz a sárgák közé csurgattam a fehérjét, majd a fehérjébe dobtam a sárgáját… Mivel fogytán voltam a tojáskészletnek, kénytelen voltam kis ügyeskedéssel kiválasztani az oda nem illő elemeket :) Szerencsére sikeresen. Olyannyira, hogy a piskóta is szépen megsült, és az asztalon pihenve várta, hogy rákerüljön a krém.

Nah, itt újabb sorscsapások jöttek… A recept ugyanis - lehet, hogy csak számomra - nem tökéletes. Így például nem igazán tudtam behatárolni, hogy mekkora mennyiséget takar az egy „csésze” presszókávé ( bár lehet, hogy ez csak a kávézás mentes létemnek tudható be, és egy igazi fanatikus csípőből vágja rá a választ :D ) … Gondoltam a kevesebb néha több, és inkább legyen enyhébben kávés a krém, mintsem lefolyjon a piskóta tetejéről, így csak kb 1 decinyit mértem ki.
Ehhez jött a tej, a cukor, a tojás, amit fel kellett főzni. Sűríteni…oké, de mi a sűrű? Mivel a krémem már nagyban durrogott (érts: szószos jellegénél fogva forrásponton pacákat lövöldözött a pólómra), gondoltam kész is.
Kicsit furi, enyhén zavaros lett, mint amikor a húslevesben nincs leszűrve a hab, de nem akartam új kört indítani, gondoltam ha még belemegy a mascarpone, a tejszín, úgysem fog feltűnni, az ízen pedig nem változtat. Nah, ekkor fedeztem fel, hogy a recept a hozzávalók után sehol sem említi a tejszínt és annak sütihez adási módját :O Internetre fel, blogot be, nézzük a hozzászólásokat (többek között ezért szeretek netről kinézni recepteket). Szerencsére akadt más is, akinek feltűnt a dolog, úgyhogy megtaláltam a választ miszerint: „A tejjel és a kávéval együtt fel kell melegíteni! :)” … szuper…..
Mivel a krém még meleg volt, gondoltam nem kezdem elölről (már csak azért sem, mert fél 11 körül járt az idő…), úgyhogy belekavartam és összemelegítettem a korábbi hozzávalókkal.
Amíg melegedett elővettem az általam tegnapig sosem látott zselatin lapokat… Ennek kapcsán a recept 3-4 darabot említ, így - mivel fél adagot csináltam -, 1,-5-2 lappal kellett volna számolni. A tájékoztatón viszont az egész csomag alkalmazását javasolták egy olyan mennyiségű krémhez, mint amit én csináltam… Nem akartam, hogy radír állaga legyen, de gondoltam még az is jobb, mintha kanalazni kellene, így aztán a teljes zacsi a krémben landolt (mármint nem a zacskója, hanem annak teljes tartalma).

Ezután a jött a hűtési fázis, a mascarpone hozzáadása előtt ugyanis a felhevített krém hőmérsékletét le kellett csökkenteni. Jah, de mennyire? (kicsit eszembe jutott, amikor még hasonló problémát jelentett annak meghatározása, hogy mennyi fűszer, só lehet az egy csipet, vagy az ízlés szerint; vagy pl. mit jelent, amikor a sűrítéshez azt írják addig, ’amíg csípős nem lesz’…).
Egye fene, hűtsük! Jobb dolgom sincs éjfél előtt fél órával :D A konyha padlójára ülve (kicsit megtépázott fejjel és a krémnek hála pacás pólóban) a csempén kezdődött a folyamat.  De amikor negyed óra folyamatos keverés után nem érzékeltem változást, a mosogatóhoz telepedtem: vizet engedtem és abba állítottam az edényt. Ez már hatásosabbnak bizonyult, már nem égette a nyelvemet kóstoláskor (arra már nem is térek ki, hogy hányszor sikerült belejtenem a kóstoláshoz elővett kiskanalat…). Gondoltam a hűtőből kivett krémsajt is hideg, úgyhogy ha a krém engedelmeskedik a fizika törvényeinek, akkor az is hűteni fog rajta, így lassan bele is kanalaztam az egészet. Kész a krém.. Igen ám, de krémnek nem nevezném. Inkább egy cappucinos shakehez hasonlított állagát tekintve, szóval újra elbizonytalanodtam: merjem ráönteni a piskótára kockáztatva, hogy az egész lefolyik a forma aljára (és ezzel kárba vész egész estés munkám)??

Mivel addigra az éjfélt is elütötte az óra, mindent vagy semmit alapon, az öntés mellett döntöttem, majd betoltam a formát a hűtőbe, és elindultam nyugovóra térni, várva a reggelt és a bénázásom eredményét. Noss, a kóstolgatás során szervezetembe került koffein tett róla, hogy még körülbelül egy órán át kimeredt szemmel és zakatoló szívvel agyalhassak azon, vajon fogom-e még egyszer megcsinálni ezt a süteményt … :D

A válasz: bizonyára igen! A süti ugyanis végül szépre és finomra sikerült :) Reggel persze nem bírtam ki, hogy ne kapcsoljam le a formát, és vágjak egy szeletet. 

1 megjegyzés:

strawberry írta...

elolvastam. egyes részeken szétröhögtem magam :D